(Éssel és de-vel lazán kezdek mondatot)

Szóval, onnan kezdem, hogy felszálltam egy Airbus A330-asra Amszterdamban. (A: ugyanaz a típus, mint ami New Yorkba ment).
/előtte Budapestről pedig, ahogy Völgyben már betippeltem egy Boeing 737-es vitt.:)/
Mellettem ült egy szolid holland nő, néhánnyal előttem meg egy apa az ölében egy hatalmas bébivel. Akkora volt az a gyerek, hogy még Yubaba is elirigyelte volna, a bőgése meg vérfarkashörgéshez hasonlított.
Az utasoknak kb. a fele volt kínai, a másik fele meg mindenféle europid, mert Guangzhou egy nagy átszállóhely. Minden légikisasszonynak nagy műszempillája van és jól beszélnek angolul, a férfi cabin crew members meg mind hen shuai.:) Az ebéd és vacsora életem legjobb repcsiskaja-élménye volt, úgyhogy lefotóztam.

10 óra múltán - ami alatt kétszer elsötétítettek = alvásidő, átállítani a biológiai órát - megérkeztünk Guangzhouba.
És akkor azt hittem, hogy rögtön visszafordulok. Kiléptem a repülőből és konkrétan nem tudtam lélegezni. De aztán győzött az élni akarás, és amíg eljutottam az indulási terminálomra - olyan nagy a reptér, hogy egy órába telt -  végig arra koncentráltam, hogy "ne pánikolj be, lélegezz egyenletesen, csak az első néhány órát kell túlélni!" Mindegy, hogy van légkondi, a levegő olyan sűrű, mintha egyfolytában egy büdös nedves törülközőt nyomnának az arcodba. Vagy mintha egy mosogatószivacson keresztül kéne lélegezned. Amúgy nem büdös, csak más szagú. Az ázsiaiaknak más szaguk van, ilyen sokkal savanyúbb-féle, egyszóval más.

A nők mind bunkók, a férfiak pedig mind kedvesek. Itt már csak úgy-ahogy tudnak angolul, alapvetően minden közlendőjüket abba sűrítik hogy "haló, haló" és integetnek hozzá.